Az eposz nagyarányú, nyugodt menetû verses elbeszélés. Szabályait a homéroszi költeményekbõl vonták le. A Homérosz nevét viselõ két nagy költemény az Illiász és az Odusszeia az ie. VIII századból valók. Hogy valóban Homérosz nevû költõtõl származnak-e és, hogy mind a kettõnek ugyanaz volt-e a szerzõje nem tudjuk. Akárki volt Homérosz, mûvelt, mestersége hagyományait ismerõ és felhasználó költõ volt. Hexameterei tökéletesek Meséjének hosszú évtizedekre nyúló anyagát nagy szerkesztõmûvészettel vonja össze és csoportosítja egy fõ esemény köré.

Az epikus költészet a külsõ világot ábrázolja, térben és idõben. Az elbeszélés tárgya az elbeszélõtõl független külsõ világban lejátszódó cselekvés, amely az idõnek, többnyire a multnak bizonyos tartalmú részét tölti ki. Az elbeszélés megteremtõje az az õsi szükséglet, hogy megtörtént, vagy megtörténtnek vélt eseményeket rögzítsünk és másokkal közölhessünk. Epika és történetírás egyazon tõbõl ered. A tudatosan kitalált történetek elmondása késõbbi fejlõdés eredménye. Mese és valóság kezdetben még összefolyik.

A lírai kifejezésnek a költészetben hangulat és alkalom szerint más más formái alakultak ki.

A lirai kifejezés legegyszerûbb formája a dal. (dallamra szabott költemény )

Egyéni érzelmet fejez ki, de úgy, hogy viszhangot verjen a közösségben.

A klasszikus lírai mûfajok közül nagy változáson ment keresztül az elégia.Eredetileg disztichonokban írt szerelmes vers volt., érzéki jelenetek festésével. A XIX század folyamán nyerte a mûfaj mai értelmét. Bánatos hang, néha csak hangulattal, néha valami gyászos eseménnyel kapcsolatban, mely a költõt elmélkedésre ösztönzi.

Értelmét a görög líra, vagyis lant szó adja meg. A vers a legrégibb idõkben ének volt, a görögöknél az éneket lanttal, vagy fuvolával kisérték. A költõk mindmáig ritka esetekben térnek el a vers énekelhetõ formájától..A költeményeket gyakran szokták megzenésíteni. A költõ nemegyszer mondja magáról, hogy énekel. Közkeletû kifejezés: megénekelni valakit, vagy valamit.

Dajkadalt, siratóéneket, szerelmes verset, harci riadót messze a történeti idõk elõtt is énekelt az ember.

Az író birtokában van a kifejezés és a mûvészi megformálás titkának, szerkeszteni tud, stílusa van.Tökéletesen nem határozható meg, hogy ki az író, mert nem tudjuk meghatározni, minden elemére bontani titokzatos adományát, a tehetséget, még kevésbé a tehetség titka, kivételes fajtáját, a lángelmét, a zsenit.

Hogy mi a tehetség, amitõl a kifejezés, megformálás stb mûvészete függ azt nem tudjuk, de ismerjük néhány alkotórészét, ismerünk szellemi, lélektani és erkölcsi tulajdonságokat, amelyek ezerféleképpen keverednek, más, más hangsúlyt és jelentõséget nyernek, de egészen sohasem hiányoznak.

A stílus több, mint a szavak helyes megválasztása az értelmi, vagy hangulati kifejezés szempontjából. Ha csak ennyi lenne, akkor okos és mûvelt emberbõl könnyen faraghatnánk írót. A stilusban benne van mindez, de azonkívül benne van, részben tudatos gond és fáradozás árán, részben öntudatlanul az író egész egyénisége. Gyakorlott finom érzékû olvasó megismeri egy jellegzetes, egyéni stílusu író mûvét még akkor is, ha a nevét nem látja.

A legegyszerûbb olvasóval is, aki aki soha hírét sem hallotta stílusnak, megesik, hogy egy stílushibát, stílustalanságot észrevesz, és azt mondja: ez a mondás, szó túlságosan finom, vagy durva ezen a helyen, kirí a röbbi közül.

Az életbõl nyersen átvett tény nem hat igaznak. Ha szomorú, s a szerzõ azt állítja, hogy mindez pontosan így történt vele, személyesen részvétet érezhetünk iránta, de maga a mû akkor sem hat ránk, ha vidám akarna lenni az eset, akkor a hatás még szomorubb.

Mi tehát a megformálás? Az, hogy a megfelelõen összeválogatott, általánosan jellemzõ szavak kellõ helyükre kerüljenek. Ez annyit jelent, hogy meg kell tennünk valamit, amit az élet sohasem tesz meg: a mûvet meg kell szerkesztenünk.

A költõi nyelv nem sokban tér el a hétköznapi nyelvtõl.

Az elbeszélõ, vagy a szinpadiirodalom nyelve meg éppen nem. Voltak irodalmi irányok, amelyek a hétköznapi élet dolgaít, ha egyáltalán megemlítették, csak finomlodó körülírással fejezték ki. A mai iró igyekszik azt a látszatot kellteni, hogy a történetet egy közvetlen egyszerûséggel, s ugyanazokkal a szavakkal írja meg, ahogy a barátjának elbeszélné, ha párbeszédet szõ a történetbe, az olyannak látstik, mintha az életben szóról, szóra úgy hangzott volna el.

A kifejezés helye vezet el a meghatározás utolsó, fontos tényezõjének megmagyarázásához. A kifejezés, az általános érvényû szó megtalálása igen fontos,, de még az sem elég, hogy a mûvet mûvé, az életnek nyers darabja helyett irodalmi alkotássá tegye..

A szót nemcsak megválasztani kell helyesen, hanem elhelyezni is: oda , ahol általános jelentõsége kellõ erõvel érvényesül.

A maga helyén a legegyszerûbb szó nagyobb hatást tehet, mintha válogatott nagy szavak tucatjával dobálódzunk.

Olyasvalamit. ami a nem iró embernek sohasem, vagy csak véletlen, ritka pillanatban sikerül: éreztetni egy érzelemnek, vagy eseménynek általános, örök emberi; tehát mindannyiunkat érdeklõ voltát.

Az emberi élet nagy eseményeit mindnyájan átérezzük, átéljük. Szerelmesek vagyunk, boldogan, vagy boldogtalanul. Gyermekünk születik, átéljük a szülõ minden boldog reménykedését.

A gyermek távol van, beteg, meghal. A legnagyobb emberi érzések viharzanak végig a lelkünkben.